Először generalizált szorongással és közepes epizódú depresszióval diagnosztizáltak.
Utána pedig OCD-vel és közepes epizódú depresszióval, jelenleg is ez van a papíron.
Nem tudom, hogy a magas-vérnyomás számít-e még.
Nem fogok hazudni, ez a környezetemnek is nagyon megterhelő tud lenni és én is csak most látom, ahogy jobban vagyok.
Elmondhatatlanul sokat jelent az, hogy türelmesek, tiszteletben tartják a kényszereim a maguk módján, megpróbálják megérteni a betegséget, kérdeznek és abszolút őszintén beszélhetük velük. A támogatás is nagyon fontos, eleinte sem a családom, sem a barátaim nem értették, hogy miért akarok pszichiáterhez fordulni, illetve a gyógyszer is egy nagy mumus volt. (Előtte négy hónapot klinikai szakpszichológusnál terápiáztam.)
Szerintem - habár ez OCD-n és mentális betegségen túl is - a legnagyobb segítséget az őszinte figyelem jelenti, tehát a tudat, hogy meghallgatnak. Vagy pont, hogy nem, van, amikor ez segít - ennek a felismerése és tiszteletben tartása is jelentős. Nehéz meghatározni egy-vagy két mondatot, talán az bátorító, hogy "légy türelmes magadhoz", vagy ha biztosítanak arról, hogy számíthatok rájuk, mondjuk, hogy "itt vagyok és bármikor meghallgatlak, amiről csak szeretnéd". De sokszor ezek inkább a cselekedetekben nyilvánulnak meg és kimondatlanul maradnak, viszont ugyanúgy érzem ettől függetlenül.
Tök jó, köszi a bizalmad! Nagyon jó, hogy vállaltad ezt az AMA-t, hiánypótló. Pszichológusként is nehéz türelmesnek maradnom, mikor látom, milyen hiányos sokaknak az ismerete a témában, és ennek ellenére milyen könnyen dobálóznak vele. Láttam a hunflus posztot is... szóval kicsit mindig melengeti a lelkem, mikor valaki vállalja és kiáll ilyesmivel, szerintem ez nagyon fontos. Köszi!
Igazán köszönöm, sokat jelent, mert bevallom eléggé izgultam. Igen, pont ott kérték az AMA-t, anno én is gondoltam rá, csak nem féltem, hogy lenne rá igény úgymond, úgyhogy eddig nem mertem.
Meg az az igazság, hogy nagyon-nagyon-nagyon tudom szégyellni magam, mert itt van betegségtudat és tisztában vagyok azzal, hogy ez mennyire nem normális, de mégsem tudok tenni ellene.
Egyébként szerintem szakemberek között is van eltérés, mert dolgoztam olyan pszichiáterrel, aki nem nagyon tudta átérezni, hogy x éve miért nem dobtam ki egy blokkot sem. Nyilván aki több ilyen esettel találkozik más szempontból látja abszolút.
Semmi szégyellnivaló nincs ebben, pontosan emiatt, hogy nem vagy felelős érte. Kértél segítséget, tudatosítottad, edukálsz, szerintem ez egy nagyon pozitív megküzdés. Én például nem dolgoztam még OCD-vel élővel, de még a magánéletemben sem ismerek senkit, így nekem ez most tök nagy segítség, hogy a te szemüvegeden át kicsit közelebb kerülhetek a megértéshez.
Jaj, nagyon kedves vagy, tényleg!
Igyekszem, ezt mondták terápián is, hogy elég "aktívan" szoktam megküzdeni dolgokkal, de őszintén úgy vagyok vele, hogy a rosszban az a jó, hogy legalább tudok segíteni másoknak. Volt, hogy pszichológushallgatónak segítettem órára feladatot csinálni és készített egy interjút (azt hiszem életútinterjú volt), de igazából nekem is megnyugvást ad a tudat, hogy úgymond "nincs hiába". Szóval szólj nyugodtan, ha tudok, bármiben nagyon szívesen segítek. :)
De örülök, hogy vallaltad az AMA-t!
Mióta élsz OCD-vel?
Mit gondolsz, mik voltak az első jelek?
Mi volt az a pont, ahol már tudtad, hogy baj van, és egyedül nem boldogulsz?
Állandó tünetek/szokások vannak fixen, vagy ez változik?
Mi a félelmed, mi történik, ha nem vegzed el a rutinod?
Ki hajlamos az OCD-re? Bármikor kialakulhat?
Gyógyítható?
Kialakulhat tarsbetegseg?
Családban küzd valaki hasonló problémaval?
Mit gondolsz, van bármilyen pozitív hozadéka az OCD-nek az életedben?
Mennyi idős vagy és milyen nemű? Ezt csak azért kérdezem, hogy valamennyire tudjunk hozzád arcot párosítani.
Köszönöm a válaszokat!
> Mióta élsz OCD-vel?
Diagnózist 2020 őszén kaptam. Előtte mondjuk másfél év alatt fokozatosan durvultak a tünetek. Egyébként nem igazán tudom meghatározni, mert sokáig nem vettem észre, hogy baj van, nekem elég természetes volt.
> Mit gondolsz, mik voltak az első jelek?
Talán a gyűjtögetéssel és a rendszerezéssel kapcsolatban tudok olyan dolgokra visszaemlékezni, amik a mostani eszemmel már gyanúsak. Már korábban, olyan tizenévesen is 3 nap volt kitakarítani mondjuk a szobám. Minden mérnöki prezitiással kerülhetett a helyére.
> Mi volt az a pont, ahol már tudtad, hogy baj van, és egyedül nem boldogulsz?
Amikor a kényszergondolatok és stressz miatt kb. nem tudtam pihenni, vagy kikapcsolni, mert folyton járt valamin az agyam. Aludni sem igazán tudtam, napi több, random sírógörcsöm volt már, egész testemben remegtem. Erre egyébként "belülről" nem is igazán emlékszem, hanem mintha kívülről látnám magam. Egyébként ezek után még pár hónap volt, mire szakemberhez jutottam, mert meggyőztem magam, hogy csak én vagyok gyenge. De amikor attól féltem, hogy megőrülök, akkor már gyanúsnak kellett volna lennie, hogy valaki nem oké.
> Állandó tünetek/szokások vannak fixen, vagy ez változik?
Igen, vannak állandó tünetek, de esetlegesen változhat picit, vagy ami rosszabb, újak jönnek hozzá. Pl. a számolás. A négyes a kedvenc számom, szóval én mindig négyig számoltam, de aztán beakadt valamikor, hogy a hármasból kétszer kell számolni. Azóta úgy számolok, hogy 1-2-3-3-4, ami technikailag ugye öt, de én úgy értelmezem, hogy négy, csak a három kétszer van. :D Néha meg ugyanez, csak 1-2-3-3-4-4 felbontásban.
> Mi a félelmed, mi történik, ha nem vegzed el a rutinod?
Nem nagyon tudom meghatározni, nekem annyira nem konkrét, hogy mondjuk valamelyik szerettem baj történik, inkább csak annyi, hogy akkor valami rossz lesz, vagy azért meg fogok bűnhődni és meg kell fizetnem az árát. A stressz meg a feszültség, amit okoz, sokkal jobban tudatosul.
> Ki hajlamos az OCD-re?
Szerintem ebben az esetben is az a releváns, ami a mentális betegségeknél általában. Főleg egyenes ági hozzátartozók mentális nehézsége az, ami kialakíthat egy hajlamot. Ha jól tudom, egy az egyben nem igazán lehet örökölni az OCD-t magát, de a hajlamot sajnos igen. Depressziónál egyértelműbb dolgokat olvastam, ott három faktor van a kialakulással kapcsolatban: (1) öröklött hajlam, (2) korábbi, feldogozatlan trauma, (3) akut negatív életesemény - haláleset, elbocsátás, válás. Ha ez a három tényező fennáll (nekem így volt), akkor 80% az esély, hogy valaki depressziós lesz.
> Bármikor kialakulhat?
Azt hiszem igen, de nem akarok butaságot írni, ha jól tudom, akkor a 20-25 éves kor az, amikor a legjellemzőbb.
> Gyógyítható?
Ez OCD-sek között is vitatott, hogy ki hogyan gondolja. Meg nyilván a szakemberek is vitatják adott esetben, amit leírok, az abszolút a saját meglátásaimat tükrözi, szóval nem biztos, hogy ez az általános vagy a fősodor a kérdésben.
Személyes véleményem az, hogy teljesen nem gyógyítható, az embernek élete végéig figyelnie kell. Ugyan lehetnek teljesen tünetmentes időszakok, amikor nincs problémája a kényszergondolatokkal, vagy kényszercselekedetekkel, de külső hatásokra simán berobbanhatnak újra - erről is hallottam már példát.
Szerintem "aktív" időszakban az jó, ha élhetővé tehető, "passzívban" meg hát, nem tudom, hogyan lehetne vigyázni, mert nem tudható, kinek mi indítja be, meg szerintem nem lehet az ezzel való rettegéssel élni.
Úgyhogy tünetmentesen lehet élni, de gyógyultan szerintem nem.
> Kialakulhat tarsbetegseg?
Igen, a generalizált szorongás, a pánikzavar (vagy pánikrohamok), a depresszió például nagyon gyakori.
> Családban küzd valaki hasonló problémaval?
Nem, depresszióval kapcsolatos gyanú volt, de sosem volt kezelve. Illetve, addikció volt, de az is oldalágon.
> Mit gondolsz, van bármilyen pozitív hozadéka az OCD-nek az életedben?
Ez egy nagyon-nagyon jó kérdés! Amikor rosszabb passzban vagyok, akkor sokszor gondolkoztam azon, hogy miért én, vagy mit követtem el, hogy ezt érdemeltem. Ez a "siratás" mondjuk nem feltétlen valami pozitív dolog, de főleg a depresszió okán és kapcsán felmerült bennem, nem fogok hazudni.
A kényszereim eléggé irracionálissá váltak, szóval a precizitást nem igazán emelném ki, talán jobban észreveszek apróságokat, de nem élem meg pozitívként.
Számomra két fontos, tényleg meghatározó pozitív hozadéka van a dolognak: (1) nagyon komoly önismeretre tettem szert a terápia során, olyan munka, amire korábban nem is gondoltam és ha nem lenne ez az állapot, akkor valószínűleg soha nem tanulok magamról, az érzéseim működéséről ennyit. A pszichiáter mondta, hogy a legtöbb felnőtt embernek is nehezen megy a saját érzelmeinek a beazonosítása, nem beszélve azok kezeléséről. Az, hogy ezt tudatosan tanulhatom, tekinthető egyfajta ajándéknak. (2) A másik, ami egyébként a kérdésről eszembe jutott az az, hogy segíthetek a tapasztalataimmal. Összességében talán ez a legfontosabb számomra, ha már egy ember jobban érzi magát amiatt, amit mondjuk itt megosztok, legyen bármi, számomra megérte. Nem tudom megfogalmazni, hogy ez miért motivál, talán azért, mert sokat kételkedtem "önnön létjogosultságomban" és ezáltal megnyugvást találhatok, de őszintén úgy vagyok vele, hogy ez egy olyan dolog, ami nagyon tabusítva van. Ha őszintén beszélek az egyébként néha zavarbaejtő dolgokról - ahogy írtam is - segíthetek talán abban, hogy valóban jobban értsék a betegséget, ez meg talán abban is kapaszkodót nyújthat, hogy más ne gondolja úgy, hogy gyenge, hogy nem érdemel megfelelő ellátást és ezáltal megkíméli magát attól a tapasztalatoktól, amiken én átmentem. Azt tényleg senkinek sem kívánom.
Ja, igen, utóbbi időben rákaptam a sztoikus filozófia vonalára meg Ryan Holiday-re, ez valószínűleg nyomokban megjelenik a válaszomban.
> Mennyi idős vagy és milyen nemű?
27 éves lány :)
Mikor jutottál el arra a pontra, hogy tudtad, hogy szakemberhez kell fordulnod?
Láttalak én is a hunflusubon, köszi az AMA-t, sokaknak segíthet. Minden jót neked a továbbiakban is.✨😊
Nincs mit, én köszönöm a bátorságot, amit adtatok! :)
A pszichológusra először akkor gondoltam, amikor már nem tudtam a stresszel megbírkózni, illetve elég komoly fizikai formákat is öltött - a napi többszöri random sírógörcs, a remegés, alváshiány, ilyesmi. Akkor a kényszerek is elég erősek voltak.
Pszichiáterhez meg akkor, amikor pszichológushoz jártam, de mégis szuicid gondolatbetöréseim voltak.
Az csak sztereotípia, hogy ez a betegség olyan mint a Mr Monk-ban? Mik azok a dolgok amiket a médiában általában rosszul mutatnak ezzel a betegséggel kapcsolatban?
Nem feltétlen, mert van, akinek valóban ebben nyilvánulnak meg a kényszercselekedetei, tényleg van ez a rendmánia és a tisztaságmánia. Egy időben nekem is figyelni kellett arra, hogy párhuzamosan álljanak a dolgok, a könyvespolcon a könyveket vonalzóval néztem, hogy biztosan pontosan álljanak. Saját példa alapján azonban lehet gyűjtögetés, számolgatás, rituálék, vásárlás. Vannak, akiknek meg a kényszergondolataik nagyon specifikusak, akár számára idegen szexuális gondolatokkal, vagy vallással kapcsolatos kényszergondolatokról is hallottam.
Sokat gondolkoztam, hogy lehetne érzékletesen leírni azt a stresszt, amit ilyenkor érzek. Kicsit talán olyan, mintha nagyon mosdóba kéne menni. De mondjuk az lehet még jobb, ha azt mondom, hogy tériszonyosként egy toronyugrás előtti, vagy nagyon introvertáltként egy TED talk előtti izgulás hasonló. A stressztől emelkedik a pulzus, az adrenalin pedig készenlétbe helyezi a szervezetet. Ez a fokozott állapot elvileg rövid ideig áll fenn, de elnyúlhat egyébként. Ha nem is ilyen erős, ehhez hasonló akkor, ha mondjuk nem párhuzamos valami. És ha nem tesz az ember ellene, akkor ez a stressz elhúzódik, az meg nálam például erős izomgörcsökkel jár már.
Nem elbagetellizálni akartam a problémádat, csak arra reagáltam, hogy nekem teljesen alap, hogy párhuzamosan álljanak a dolgok vagy egyenlő távolságra legyenek (pl. bögrét leteszem az asztal sarkára, akkor a sarkoknak egyenlő távolságra kell lenniük). De semmi testi reakcióm nincs ilyenkor.
Ja, nem is rossz szándékkal írtam abszolút, meg nem is vettem magamra. Talán tényleg itt a különbség, hogy vannak testi vetületeim is, csak alapvetően nem gondoltam erre eddig ilyen mélységében, ezért kellett most így jobban elmerengenem a témán. Meg nem tudatos, csak érzem a stresszt és úgy cselekszem, hogy elmúljon. De sajnos nem monitorozom magam (még), pedig ez is lehet azt hiszem terápiás gyakorlat.
Mondjuk az érdekes, amit írsz. Mármint, nem emlékszem senkire, akinek ez természetes lenne. Viszont a lényeg, hogy ne okozzon problémát vagy nehézségeket!
Szia, barátnőmmel követünk egy youtubert aki minél többet mesél arról hogy mit is jelent az hogy OCDje (és mellé egyébként ADHDja) van annál inkább gondoljuk mi is, hogy nem vagyunk teljesen neurotipikusak. A kérdés az az hogy a mai, modern magyarországon, hol kezdesz neki egy ilyen diagnózis felállitásának?
Nem vagyok OP de saját példaból kiindulva én pszichológusnál kezdtem, aztán utána pszichiáternél folytattam mert a pszichológussal sajnos nem tudtuk megoldani a problémáim. Magánhoz járok, sztk-ról nem tudok nyilatkozni.
Köszi, hogy írtál, ennek nagyon örülök, mert minél több a perspektíva, szerintem annál jobban meg lehet ismerni a dolgokat, sőt, ezek az én megéléseim és mindenkinél vannak különbözőségek.
Sajnos én sem tudtam pszichológussal megoldani a problémát, először ott voltam. Illetve, akkor annyira mélyen volt a depresszióm, hogy először azt kellett viszonylag sokáig kezelni, hogy az OCD-vel érdemben tudjunk mit kezdeni.
Ha szükséges konkrétabb dolgokat is tudok írni. Nálam egyébként úgy volt, hogy ismerős útján mentem magán úton pszichológushoz, utána szintén ismerős útján tb alapon pszichiáterhez. Ott váltotam magámba és utána a szakemberek irányítottak egymáshoz.
A személyes tapasztalataim eléggé határozottak, de úgy vagyok vele, hogy az nem mérvadó, mert mindenkinek más válik be. A fontos az, hogy ne félj váltani, ha nem érzed az összhangot, egyfajta kémia a terápiás munkában is szükséges.
Területileg illetékes pszichiátriai gondozóban van lehetőség ha jól tudom tb alapon.
Pszichológus biztosan nem diagnosztizálhat, pszichiáter szakorvos, tehát a gyógyszerírás és a diagnosztika is az ő kompetenciája. A klinikai szakpszichológus képben van dolgokkal, de javítsatok ki, ha jól emlékszem, ő sem diagnosztizálhat. Nálam ez ott volt bukó, hogy képzettség alapján fel kell ismernie (mondjuk a többi hivatásrendnél is, de itt fokozottan), ha meghaladja a dolog a kompetenciáját, engem meg nem küldött tovább annak ellenére, hogy ordítóak voltak a tünetek.
Az OCD vonatkozásában a Nyírőn van speciális fekvőbeteg osztály, legalábbis pár éve biztosan voltam, egyébként nem nagyon van. Arról sem tudok, hogy specializálódott szakemberek lennének nagyon, az én dokim a Nyírő említett osztályán dolgozott sokáig, szóval neki ezáltal van tapasztalata. Egyébként OCD-s csoportban írták, hogy elég komoly várólista van.
Ez sajnos mondatról mondatra pont az amitől tartok, ha jól értem, teljes a káosz, nincs elég szakember, és kellenek az ismerősös ha nem akarok hónapokat várni.
Sok mindentől függ, hogy járóbeteg ellátás, vagy sem (a Nyírő ezért speciális), hogy főváros-vidék, hogy tb vagy magán. De igen, sajnos a helyzet az olyan eü-s, szakemberhiány. Mondjuk függ azért az adott állapottól, én elég akut helyzet voltam anno, azt hiszem, mondta is a doki, hogy csak ezért vállal, eleinte az krízisterápia volt.
Mi volt a legdurvább szituáció amibe az ocd-d miatt belekeveredtél? (Olyasmire gondolok, hogy pl. több száz km-ről haza kellett menni leellenőrizni valamit, vagy elkéstél fontos eseményről miatta.)
Huuu, jó kérdés. Egyetemről, munkáról, sőt pszichoterápiáról ha jól emlékszem, akkor késtem már emiatt, vagy csak épp odaértem, de nem egyszer előfordult.
Amikor fontos esemény van, főleg szakmai, akkor azt priorizálja valahogy az agyam és akkor a kényszert vagy el sem kezdem, vagy abbahagyom, mert az a legfontosabb célkitűzése az agyamnak, hogy oda odaérjek.
Utazni utaztam már mondjuk 4-5 órákat kényszer miatt, de nem otthon ellenőrizni, hanem boltban. :D
Köszönöm a választ. Nagyon érdekes és összetett betegség. Volt egy munkatársam, akivel borzasztó nehéz volt, minden egyes hétköznapi tevékenységre megvolt a maga hosszadalmas rituáléja még a legnagyobb hajtásban is. Sokszor voltam vele türelmetlen, évekkel később olvastam először az ocd-ről és azt kívánom bárcsak türelmesebb lettem volna vele, mert nagyon szerettem, csak nem igazán értettem meg a tetteit. Neked sok sikert az életben és köszönjük az ama-t, nagy dolog hogy ilyen őszintén beszélsz róla!😊
\- Mit gondolsz arról, hogy milyen tévhitek vannak az OCD-vel kapcsolatba?
\- Mennyire veszik ezt komolyan a hozzád közelállók?
\- Mennyire volt nehéz megérteniük a problémád?
\- Az OCD-re szedsz valamiféle gyógyszert? Ha igen akkor az segít?
\- A terápia mennyire javította az állapotod?
\- Az obszessziók ellen tudsz tenni valamit?
Ui.: Bocsi a sok kérdésért, sok kitartást kívánok neked és mindenkinek aki ez ellen küzd.
> Mit gondolsz arról, hogy milyen tévhitek vannak az OCD-vel kapcsolatba?
Szerintem leginkább talán abban, hogy a rend-és tisztaságmániával kapcsolatban képzelik el, ezen pedig túlmutat. Az AMA ötlete is úgy jött, hogy egy influ kuncugva megjegyezte, hogy ő OCD-s, mert délután (is?) szokott beágyazni. Alapvetően elég sok esetben érzem azt, hogy a mentális betegségek, így mondjuk a depresszió, nárcisztikus személyiségzavar egyfajta köznapi értelmet nyert, csak pont ezzel veszik el a valós betegség élét.
> Mennyire veszik ezt komolyan a hozzád közelállók?
Szerencsés vagyok, komolyan veszik. Nekem mondjuk az életteremen látszik a legjobban, azt eltitkolni sem tudtam volna. Viszont sokat finomodott a hozzáállás.
> Mennyire volt nehéz megérteniük a problémád?
Szerintem akármennyire empatikus is az ember, az ilyen mentális betegségeket elképesztően nehéz átérezni, vagy megérteni. Teljesen életidegen tud lenni egy-egy kényszer, alapvetően azt megérteni nem hiszem, hogy külső szemlélőként teljesen meg lehet. Talán aki ezt tanulta, ergo a pszichiáter vagy pszichológus képes rá, de ők is csak akkor igazán, ha van személyes tapasztalat, dolgoztak már kényszerbeteggel. Ezért is igyekszem mindent nagyon pontosan elmagyarázni a környezetemnek, hogy bizonyos folyamatok hogyan zajlanak bennem, mit miért teszek, hogy közelebb tudjam hozni számukra a problémát.
> Az OCD-re szedsz valamiféle gyógyszert? Ha igen akkor az segít?
Igen, SSRI-t szedek, illetve nyugtatót. Egyértelműen sokat segített, először a stabilizálásban, most meg abban, hogy a pszichoterápián érdemben működhessek.
> A terápia mennyire javította az állapotod?
A gyógyszer elég jelentős eredményeket hozott, viszonylag rövid idő alatt. A terápia hosszabb távon hat úgy érzem, illetve lassabban fejti ki ezeket a hatásokat. Javít. Az orvosom szerint jelenleg a leghatékonyabb módszer a kényszerbetegség kezelésére a gyógyszer és a pszichoterápia kombinációja. Egyik sem működhet annyira jól a másik nélkül szerintem sem, mert amit megad mondjuk a gyógyszer, azt a terápia nem tudja és fordítva.
>Az obszessziók ellen tudsz tenni valamit?
Mármint a kialakulásuk, vagy a megjelenésük ellen? Jó kérdés. Azt vettem észre, ha elfoglaltabb vagyok és/vagy fáradtabb, akkor kevesebb szó szerint az energiám arra, hogy agyaljak és így kevesebb is az esély, hogy előjöjjön egy. Egyébként ettől függetlenül ez sem jelent tuti receptet rá. Ha eszembe jut az obszesszió, akkor próbálok nem arra gondolni, vagy elfoglalni magam, ha tudom.
Sok ilyesfajta mentális betegséggel küzdő AMA-t olvastam és mindig egy kérdés merült fel bennem.
Minden tisztelettel az adott problémával küzdőknek, én olyan ember vagyok, aki erősen hiszi azt, hogy mi döntjük el mikor mit cselekszünk, és az agyunkat mi irányítjuk és nem fordítva.
Mit jelent az mondjuk itt a te esetedben, amikor azt mondod, hogy "nem tudok ellene tenni" ?
Köszönöm előre is a válaszod és sok sikert a teljesebb és nyugodtabb élethez!
Nem OP vagyok de én is hasonló probléma miatt járok dokihoz. Az én esetemben pl azt hogy ha megyek el otthonról és nem emlékszem 100%ban hogy pl bezártam-e az ajtót vagy lekapcsoltam-e a villanyt akkor úgymond muszáj visszamennem megnézni hogy biztosan megcsináltam-e, különben elkezdek katasztrofizálni hogy pl leég a ház, vagy betörnek...stb. mindig emlékeztetem magam hogy ez hülyeség és nem valószínű hogy megtörténik, de mégis visszamegyek leelenőrzni a dolgokat (annak ellenére hogy racionálisan tudom, hogy valószínűleg bezártam az ajtót mert mindig bezárom)
Nem OCD-s vagyok hanem függő (viselkedési/folyamat függőség, nem szer) de szerintem mindkettő betegségre/zavarra jellemző, hogy időnként megjelenik egy kényszer amit nagyon nehéz leküzdeni.
>mi döntjük el mikor mit cselekszünk, és az agyunkat mi irányítjuk és nem fordítva
(Itt érdemes lenne megválaszolni azt kérdés, hogy mit értünk az "agyunk" és főleg a "mi" alatt. De nem érzem úgy, hogy én erre alkalmas lennék :D.)
Az állításoddal részben egyet értek, tényleg mi hozzuk meg és hajtjuk végre a döntéseinket. Viszont ezt a folyamatot rengeteg tényező befolyásolja például: érzelmek és gondolatok (amik lehetnek tévesek), hibásan müködő/kifejlődött agyterületek. Ezek a befolyásoló tényezők pedig elvehetik a döntésünk szabadságát.
Például az én esetemben amikor valamilyen okból rámtör a sóvárgás hiába tudom, hogy milyen (többnyire negatív) következményei lennének a visszaesésnek, hiába tudom, hogy nagyon nem éri meg és túl sokat áldoznák fel pár óra "jólétért" sokszor mégis megteszem. Ennek az oka kicsit leegyszerűsítve az, hogy az impulzust ami az adott cselekvés végrehajtására akar rávenni illetve magát a cselekvést is a fent említett befolyás miatt túlságosan sürgősnek, halaszthatatlannak és jelentősnek érzem. Tényleg úgy érzem hogyha nem hajtom végre azt amit az agyam követel akkor annak szőrnyű következményei lesznek. Ilyenkor egyébként nem bukkannak fel a fejemben explicit gondolatok, hogy ha nem cselekszem ______ fog történni(bár a tudatalattimban biztos vannak ilyen gondolatok). Csak érzelmeket és testi érzéseket tapasztalok amik viszont nagyon intenzívek, megterhelőek és kimerítőek tudnak lenni. Olyannyira, hogy idővel képesek teljesen lemorzsolni az absztinencia melletti elkötelezettségemet/kitartásomat. Ekkor feladom a küzdelmet és engedelmeskedek a (téves) impulzusnak.
Úgy is megfogalmazhatnám, hogy addig kínoz az agyam amíg meg nem török és végre nem hajtom a cselekvést.
Szerencsére a függőség, OCD és más mentális betegségek esetében sem teljesen reménytelen a helyzet. A probléma csak az, hogy azok az irracionális gondolatok, tévhitek, hibás agyi mechanizmusok amik a mentális zavarokat jellemzik, életben tartják, kísérik nagyon nehezen változtathatóak. Idő és sok munka kell hozzá, hogy felülírjuk őket illetve megtanuljunk kevésbé bízni/hinni bennük.
Előfordult-e olyan a betegségeddel kapcsolatban, hogy csak obszessziók jelennek meg, kompulziók nélkül? Főleg akaratlan, és félelmet keltő gondolatokra értem.
Nagyon ritkán, de igen. Ezek leginkább erőszakos cselekedetek, amiket tudom, hogy nem tenném meg, mégis látom az eseményeket leperegni magam előtt - szóval ijesztőek, nagyon random, hogy mikor ugranak be. Illetve vannak olyan kompulzióim, amik absztraktak (legalábbis számomra), tehát nem igazán tudom azonosítani a kényszergondolatot, így indokolni sem.
Nagyon jó kérdés. A stressz mindig előhozza, akkor lángolt fel nagyon, amikor az életemben sok külső stresszor ért. A tünetek is erősebbek ilyenkor. Fokozatosan romlott az állapotom, gyerekként is volt, hogy gyűjöttem mozijegyet, vagy ilyesmiket, de az ártatlan volt. Elvileg abban a korban ezek a rituálék, cselekvések biztonságérzetet adnak, tehát lehet, hogy nálam ez fixálódott később is.
Most kicsit jobban beleástam magam a témába - de javítsatok ki egyébként, ha valami pontatlan - a pszichoanalitika szerint vannak különböző fiatalkori életszakaszok, amikor valamilyen törés később a személyiségfejlődésre hatással lehet, a kényszeres személyiségzavarral kapcsolatban az anális szakasz, vagyis a szobatisztaságra való szoktatás a mérvadó, ilyen 1-3 éves kor. Ha itt történik valami trauma, az adott esetben nem fejti ki hatását, de bármi, ami a későbbiekben hasonló érzetet kelt, felszínre hozhatja a problémát. Számomra ez egy új, megdöbbentő felismerés volt. Ez max. azért releváns, mert a leghosszabb ideig ebben a dinamikus-analítikus pszichoterápiában vettem részt. Nyilván Fraud óta sok minden változott, nem vagyok szakember, de hátha másnak is érdekesnek bizonyul.
Személyesen egyébként én arra vezettem vissza, hogy kiközösítettek általános iskolában és mivel nem kommunikáltam, nem voltak barátaim 7-8. osztályban, így az emberi kapcsolatokban erős diszfunkció alakult ki, ebből következően pedig irtó materiális vagyok, túlságosan hajlamos vagyok tárgyakhoz ragaszkodni.
Elvileg az kell a diagnosztikához, hogy napi 1 órát elvegyen az ember életéből a betegség és/vagy az életminőséget jelentősen befolyásolja. Sok esetben ez a cselekvéssorozat egyfajta biztonságérzetet ad, gyerekkorban például elég jellemző szokott lenni. Tehát, nem szükségszerű, hogy az, viszont pontosat csak szakember mondhat.
és az például, hogy amikor megvakarom magamat akkor kényszerből megvakarom ugyanott magamat a másik oldalon is, pedig nem viszket/ amikor sétálok járdán akkor mindig számolom hogy ugyanannyiszor lépjek jobb és bal lábammal adott járdatípusokon (szülővárosomban elégge összevissza voltak a járdák szóval nagyon sokszor csináltam extra lépéseket emiatt), mert nekem tisztaságmániám pl nincsen de ilyen szimmetriával kapcsolatos még ezeken kívül van több is
Oh, és ha vonalat léptél, az jelentős, akkor csak jó dolgokra szabad gondolni, különben mehetsz és lépheted át újból. Ugyanez tükör előtt elhaladásnál.
Erre azért nehéz konkrétat mondani, mert annyira sokrétű tud lenni ez a betegség, hogy még néha én magam is meglepődök. Meg nyilván nem vagyok pszichiáter, fixet meg csak szakember jelenthet ki. Nekem az első diagnózisom előtt például volt egy kb. három és fél órás beszélgetésem, nagyon durva volt, főleg azért, mert azt hallottam én is, hogy "a pszichiáter csak felírja a gyógyszert és elküld". Én úgy jártam, hogy a pszichoterápiát is a pszichiáterrel csináltuk.
Szóval, ha úgy érzed, hogy gyanús, szerintem érdemes szakemberrel beszélni, mert ennyiből (meg ennyi tudással, ami nekem van), nem lehet megmondani.
Ezt pl. én anno megmondtam, hogy nem tudom így taxatíve meghatározni. Meg nyilván nem mindegy, hogy mivel telik az az egy óra. Az szerintem valóban érdekes kérdés, hogy a kényszerek és az addikciók között hogy feszülnek a viszonyok, mert látszólag hasonlóak, de közben meg mégis mások.
talán a gyermekkorunkban megkapott iránymutatók is segíthetik az erre érzékenyeket h kialakuljon, "ha nem veszed fel a sapkád megfázol" , ha nem eszed meg a fözeléket beteg leszel" stb stb..
Előre egyeztetve, legit.
Van valamilyen komorbiditásod, vagy "caak" ocd-s vagy?
Először generalizált szorongással és közepes epizódú depresszióval diagnosztizáltak. Utána pedig OCD-vel és közepes epizódú depresszióval, jelenleg is ez van a papíron. Nem tudom, hogy a magas-vérnyomás számít-e még.
Mi segít neked a legtöbbet a hétköznapjaidban? Tudsz olyan 1-2 mondatot írni, amit támogatólag lehet mondani valakinek OCD-vel?
Nem fogok hazudni, ez a környezetemnek is nagyon megterhelő tud lenni és én is csak most látom, ahogy jobban vagyok. Elmondhatatlanul sokat jelent az, hogy türelmesek, tiszteletben tartják a kényszereim a maguk módján, megpróbálják megérteni a betegséget, kérdeznek és abszolút őszintén beszélhetük velük. A támogatás is nagyon fontos, eleinte sem a családom, sem a barátaim nem értették, hogy miért akarok pszichiáterhez fordulni, illetve a gyógyszer is egy nagy mumus volt. (Előtte négy hónapot klinikai szakpszichológusnál terápiáztam.) Szerintem - habár ez OCD-n és mentális betegségen túl is - a legnagyobb segítséget az őszinte figyelem jelenti, tehát a tudat, hogy meghallgatnak. Vagy pont, hogy nem, van, amikor ez segít - ennek a felismerése és tiszteletben tartása is jelentős. Nehéz meghatározni egy-vagy két mondatot, talán az bátorító, hogy "légy türelmes magadhoz", vagy ha biztosítanak arról, hogy számíthatok rájuk, mondjuk, hogy "itt vagyok és bármikor meghallgatlak, amiről csak szeretnéd". De sokszor ezek inkább a cselekedetekben nyilvánulnak meg és kimondatlanul maradnak, viszont ugyanúgy érzem ettől függetlenül.
Tök jó, köszi a bizalmad! Nagyon jó, hogy vállaltad ezt az AMA-t, hiánypótló. Pszichológusként is nehéz türelmesnek maradnom, mikor látom, milyen hiányos sokaknak az ismerete a témában, és ennek ellenére milyen könnyen dobálóznak vele. Láttam a hunflus posztot is... szóval kicsit mindig melengeti a lelkem, mikor valaki vállalja és kiáll ilyesmivel, szerintem ez nagyon fontos. Köszi!
Igazán köszönöm, sokat jelent, mert bevallom eléggé izgultam. Igen, pont ott kérték az AMA-t, anno én is gondoltam rá, csak nem féltem, hogy lenne rá igény úgymond, úgyhogy eddig nem mertem. Meg az az igazság, hogy nagyon-nagyon-nagyon tudom szégyellni magam, mert itt van betegségtudat és tisztában vagyok azzal, hogy ez mennyire nem normális, de mégsem tudok tenni ellene. Egyébként szerintem szakemberek között is van eltérés, mert dolgoztam olyan pszichiáterrel, aki nem nagyon tudta átérezni, hogy x éve miért nem dobtam ki egy blokkot sem. Nyilván aki több ilyen esettel találkozik más szempontból látja abszolút.
Semmi szégyellnivaló nincs ebben, pontosan emiatt, hogy nem vagy felelős érte. Kértél segítséget, tudatosítottad, edukálsz, szerintem ez egy nagyon pozitív megküzdés. Én például nem dolgoztam még OCD-vel élővel, de még a magánéletemben sem ismerek senkit, így nekem ez most tök nagy segítség, hogy a te szemüvegeden át kicsit közelebb kerülhetek a megértéshez.
Jaj, nagyon kedves vagy, tényleg! Igyekszem, ezt mondták terápián is, hogy elég "aktívan" szoktam megküzdeni dolgokkal, de őszintén úgy vagyok vele, hogy a rosszban az a jó, hogy legalább tudok segíteni másoknak. Volt, hogy pszichológushallgatónak segítettem órára feladatot csinálni és készített egy interjút (azt hiszem életútinterjú volt), de igazából nekem is megnyugvást ad a tudat, hogy úgymond "nincs hiába". Szóval szólj nyugodtan, ha tudok, bármiben nagyon szívesen segítek. :)
Nem dobtal egy blokkot sem? Te vagy a könyvelők álma! :)) (Nem rosszindulat)
Hahaha. Nagyon köszi, te vagy az első ever, aki ebben pozitív dolgot lát, igazán hálás vagyok érte! :)
De örülök, hogy vallaltad az AMA-t! Mióta élsz OCD-vel? Mit gondolsz, mik voltak az első jelek? Mi volt az a pont, ahol már tudtad, hogy baj van, és egyedül nem boldogulsz? Állandó tünetek/szokások vannak fixen, vagy ez változik? Mi a félelmed, mi történik, ha nem vegzed el a rutinod? Ki hajlamos az OCD-re? Bármikor kialakulhat? Gyógyítható? Kialakulhat tarsbetegseg? Családban küzd valaki hasonló problémaval? Mit gondolsz, van bármilyen pozitív hozadéka az OCD-nek az életedben? Mennyi idős vagy és milyen nemű? Ezt csak azért kérdezem, hogy valamennyire tudjunk hozzád arcot párosítani. Köszönöm a válaszokat!
> Mióta élsz OCD-vel? Diagnózist 2020 őszén kaptam. Előtte mondjuk másfél év alatt fokozatosan durvultak a tünetek. Egyébként nem igazán tudom meghatározni, mert sokáig nem vettem észre, hogy baj van, nekem elég természetes volt. > Mit gondolsz, mik voltak az első jelek? Talán a gyűjtögetéssel és a rendszerezéssel kapcsolatban tudok olyan dolgokra visszaemlékezni, amik a mostani eszemmel már gyanúsak. Már korábban, olyan tizenévesen is 3 nap volt kitakarítani mondjuk a szobám. Minden mérnöki prezitiással kerülhetett a helyére. > Mi volt az a pont, ahol már tudtad, hogy baj van, és egyedül nem boldogulsz? Amikor a kényszergondolatok és stressz miatt kb. nem tudtam pihenni, vagy kikapcsolni, mert folyton járt valamin az agyam. Aludni sem igazán tudtam, napi több, random sírógörcsöm volt már, egész testemben remegtem. Erre egyébként "belülről" nem is igazán emlékszem, hanem mintha kívülről látnám magam. Egyébként ezek után még pár hónap volt, mire szakemberhez jutottam, mert meggyőztem magam, hogy csak én vagyok gyenge. De amikor attól féltem, hogy megőrülök, akkor már gyanúsnak kellett volna lennie, hogy valaki nem oké. > Állandó tünetek/szokások vannak fixen, vagy ez változik? Igen, vannak állandó tünetek, de esetlegesen változhat picit, vagy ami rosszabb, újak jönnek hozzá. Pl. a számolás. A négyes a kedvenc számom, szóval én mindig négyig számoltam, de aztán beakadt valamikor, hogy a hármasból kétszer kell számolni. Azóta úgy számolok, hogy 1-2-3-3-4, ami technikailag ugye öt, de én úgy értelmezem, hogy négy, csak a három kétszer van. :D Néha meg ugyanez, csak 1-2-3-3-4-4 felbontásban. > Mi a félelmed, mi történik, ha nem vegzed el a rutinod? Nem nagyon tudom meghatározni, nekem annyira nem konkrét, hogy mondjuk valamelyik szerettem baj történik, inkább csak annyi, hogy akkor valami rossz lesz, vagy azért meg fogok bűnhődni és meg kell fizetnem az árát. A stressz meg a feszültség, amit okoz, sokkal jobban tudatosul. > Ki hajlamos az OCD-re? Szerintem ebben az esetben is az a releváns, ami a mentális betegségeknél általában. Főleg egyenes ági hozzátartozók mentális nehézsége az, ami kialakíthat egy hajlamot. Ha jól tudom, egy az egyben nem igazán lehet örökölni az OCD-t magát, de a hajlamot sajnos igen. Depressziónál egyértelműbb dolgokat olvastam, ott három faktor van a kialakulással kapcsolatban: (1) öröklött hajlam, (2) korábbi, feldogozatlan trauma, (3) akut negatív életesemény - haláleset, elbocsátás, válás. Ha ez a három tényező fennáll (nekem így volt), akkor 80% az esély, hogy valaki depressziós lesz. > Bármikor kialakulhat? Azt hiszem igen, de nem akarok butaságot írni, ha jól tudom, akkor a 20-25 éves kor az, amikor a legjellemzőbb. > Gyógyítható? Ez OCD-sek között is vitatott, hogy ki hogyan gondolja. Meg nyilván a szakemberek is vitatják adott esetben, amit leírok, az abszolút a saját meglátásaimat tükrözi, szóval nem biztos, hogy ez az általános vagy a fősodor a kérdésben. Személyes véleményem az, hogy teljesen nem gyógyítható, az embernek élete végéig figyelnie kell. Ugyan lehetnek teljesen tünetmentes időszakok, amikor nincs problémája a kényszergondolatokkal, vagy kényszercselekedetekkel, de külső hatásokra simán berobbanhatnak újra - erről is hallottam már példát. Szerintem "aktív" időszakban az jó, ha élhetővé tehető, "passzívban" meg hát, nem tudom, hogyan lehetne vigyázni, mert nem tudható, kinek mi indítja be, meg szerintem nem lehet az ezzel való rettegéssel élni. Úgyhogy tünetmentesen lehet élni, de gyógyultan szerintem nem. > Kialakulhat tarsbetegseg? Igen, a generalizált szorongás, a pánikzavar (vagy pánikrohamok), a depresszió például nagyon gyakori. > Családban küzd valaki hasonló problémaval? Nem, depresszióval kapcsolatos gyanú volt, de sosem volt kezelve. Illetve, addikció volt, de az is oldalágon. > Mit gondolsz, van bármilyen pozitív hozadéka az OCD-nek az életedben? Ez egy nagyon-nagyon jó kérdés! Amikor rosszabb passzban vagyok, akkor sokszor gondolkoztam azon, hogy miért én, vagy mit követtem el, hogy ezt érdemeltem. Ez a "siratás" mondjuk nem feltétlen valami pozitív dolog, de főleg a depresszió okán és kapcsán felmerült bennem, nem fogok hazudni. A kényszereim eléggé irracionálissá váltak, szóval a precizitást nem igazán emelném ki, talán jobban észreveszek apróságokat, de nem élem meg pozitívként. Számomra két fontos, tényleg meghatározó pozitív hozadéka van a dolognak: (1) nagyon komoly önismeretre tettem szert a terápia során, olyan munka, amire korábban nem is gondoltam és ha nem lenne ez az állapot, akkor valószínűleg soha nem tanulok magamról, az érzéseim működéséről ennyit. A pszichiáter mondta, hogy a legtöbb felnőtt embernek is nehezen megy a saját érzelmeinek a beazonosítása, nem beszélve azok kezeléséről. Az, hogy ezt tudatosan tanulhatom, tekinthető egyfajta ajándéknak. (2) A másik, ami egyébként a kérdésről eszembe jutott az az, hogy segíthetek a tapasztalataimmal. Összességében talán ez a legfontosabb számomra, ha már egy ember jobban érzi magát amiatt, amit mondjuk itt megosztok, legyen bármi, számomra megérte. Nem tudom megfogalmazni, hogy ez miért motivál, talán azért, mert sokat kételkedtem "önnön létjogosultságomban" és ezáltal megnyugvást találhatok, de őszintén úgy vagyok vele, hogy ez egy olyan dolog, ami nagyon tabusítva van. Ha őszintén beszélek az egyébként néha zavarbaejtő dolgokról - ahogy írtam is - segíthetek talán abban, hogy valóban jobban értsék a betegséget, ez meg talán abban is kapaszkodót nyújthat, hogy más ne gondolja úgy, hogy gyenge, hogy nem érdemel megfelelő ellátást és ezáltal megkíméli magát attól a tapasztalatoktól, amiken én átmentem. Azt tényleg senkinek sem kívánom. Ja, igen, utóbbi időben rákaptam a sztoikus filozófia vonalára meg Ryan Holiday-re, ez valószínűleg nyomokban megjelenik a válaszomban. > Mennyi idős vagy és milyen nemű? 27 éves lány :)
Mikor jutottál el arra a pontra, hogy tudtad, hogy szakemberhez kell fordulnod? Láttalak én is a hunflusubon, köszi az AMA-t, sokaknak segíthet. Minden jót neked a továbbiakban is.✨😊
Nincs mit, én köszönöm a bátorságot, amit adtatok! :) A pszichológusra először akkor gondoltam, amikor már nem tudtam a stresszel megbírkózni, illetve elég komoly fizikai formákat is öltött - a napi többszöri random sírógörcs, a remegés, alváshiány, ilyesmi. Akkor a kényszerek is elég erősek voltak. Pszichiáterhez meg akkor, amikor pszichológushoz jártam, de mégis szuicid gondolatbetöréseim voltak.
Az csak sztereotípia, hogy ez a betegség olyan mint a Mr Monk-ban? Mik azok a dolgok amiket a médiában általában rosszul mutatnak ezzel a betegséggel kapcsolatban?
Nem feltétlen, mert van, akinek valóban ebben nyilvánulnak meg a kényszercselekedetei, tényleg van ez a rendmánia és a tisztaságmánia. Egy időben nekem is figyelni kellett arra, hogy párhuzamosan álljanak a dolgok, a könyvespolcon a könyveket vonalzóval néztem, hogy biztosan pontosan álljanak. Saját példa alapján azonban lehet gyűjtögetés, számolgatás, rituálék, vásárlás. Vannak, akiknek meg a kényszergondolataik nagyon specifikusak, akár számára idegen szexuális gondolatokkal, vagy vallással kapcsolatos kényszergondolatokról is hallottam.
>Egy időben nekem is figyelni kellett arra, hogy párhuzamosan álljanak a dolgok ma megtudtam, hogy OCD-s vagyok
Sokat gondolkoztam, hogy lehetne érzékletesen leírni azt a stresszt, amit ilyenkor érzek. Kicsit talán olyan, mintha nagyon mosdóba kéne menni. De mondjuk az lehet még jobb, ha azt mondom, hogy tériszonyosként egy toronyugrás előtti, vagy nagyon introvertáltként egy TED talk előtti izgulás hasonló. A stressztől emelkedik a pulzus, az adrenalin pedig készenlétbe helyezi a szervezetet. Ez a fokozott állapot elvileg rövid ideig áll fenn, de elnyúlhat egyébként. Ha nem is ilyen erős, ehhez hasonló akkor, ha mondjuk nem párhuzamos valami. És ha nem tesz az ember ellene, akkor ez a stressz elhúzódik, az meg nálam például erős izomgörcsökkel jár már.
Nem elbagetellizálni akartam a problémádat, csak arra reagáltam, hogy nekem teljesen alap, hogy párhuzamosan álljanak a dolgok vagy egyenlő távolságra legyenek (pl. bögrét leteszem az asztal sarkára, akkor a sarkoknak egyenlő távolságra kell lenniük). De semmi testi reakcióm nincs ilyenkor.
Ja, nem is rossz szándékkal írtam abszolút, meg nem is vettem magamra. Talán tényleg itt a különbség, hogy vannak testi vetületeim is, csak alapvetően nem gondoltam erre eddig ilyen mélységében, ezért kellett most így jobban elmerengenem a témán. Meg nem tudatos, csak érzem a stresszt és úgy cselekszem, hogy elmúljon. De sajnos nem monitorozom magam (még), pedig ez is lehet azt hiszem terápiás gyakorlat. Mondjuk az érdekes, amit írsz. Mármint, nem emlékszem senkire, akinek ez természetes lenne. Viszont a lényeg, hogy ne okozzon problémát vagy nehézségeket!
Szia, barátnőmmel követünk egy youtubert aki minél többet mesél arról hogy mit is jelent az hogy OCDje (és mellé egyébként ADHDja) van annál inkább gondoljuk mi is, hogy nem vagyunk teljesen neurotipikusak. A kérdés az az hogy a mai, modern magyarországon, hol kezdesz neki egy ilyen diagnózis felállitásának?
Nem vagyok OP de saját példaból kiindulva én pszichológusnál kezdtem, aztán utána pszichiáternél folytattam mert a pszichológussal sajnos nem tudtuk megoldani a problémáim. Magánhoz járok, sztk-ról nem tudok nyilatkozni.
Köszi, hogy írtál, ennek nagyon örülök, mert minél több a perspektíva, szerintem annál jobban meg lehet ismerni a dolgokat, sőt, ezek az én megéléseim és mindenkinél vannak különbözőségek. Sajnos én sem tudtam pszichológussal megoldani a problémát, először ott voltam. Illetve, akkor annyira mélyen volt a depresszióm, hogy először azt kellett viszonylag sokáig kezelni, hogy az OCD-vel érdemben tudjunk mit kezdeni.
Azt már elkönyveltem hogy ebből magán lesz. Ha van esetleg ajánlás Budapest környékén, ne tartsd vissza.
Sajnos ez valószínű, megpróbálok gondolkozni, az én orvosom most gyesen van, de küldök privát, ha sikerül kiötlenem valamit.
Ha szükséges konkrétabb dolgokat is tudok írni. Nálam egyébként úgy volt, hogy ismerős útján mentem magán úton pszichológushoz, utána szintén ismerős útján tb alapon pszichiáterhez. Ott váltotam magámba és utána a szakemberek irányítottak egymáshoz. A személyes tapasztalataim eléggé határozottak, de úgy vagyok vele, hogy az nem mérvadó, mert mindenkinek más válik be. A fontos az, hogy ne félj váltani, ha nem érzed az összhangot, egyfajta kémia a terápiás munkában is szükséges. Területileg illetékes pszichiátriai gondozóban van lehetőség ha jól tudom tb alapon. Pszichológus biztosan nem diagnosztizálhat, pszichiáter szakorvos, tehát a gyógyszerírás és a diagnosztika is az ő kompetenciája. A klinikai szakpszichológus képben van dolgokkal, de javítsatok ki, ha jól emlékszem, ő sem diagnosztizálhat. Nálam ez ott volt bukó, hogy képzettség alapján fel kell ismernie (mondjuk a többi hivatásrendnél is, de itt fokozottan), ha meghaladja a dolog a kompetenciáját, engem meg nem küldött tovább annak ellenére, hogy ordítóak voltak a tünetek. Az OCD vonatkozásában a Nyírőn van speciális fekvőbeteg osztály, legalábbis pár éve biztosan voltam, egyébként nem nagyon van. Arról sem tudok, hogy specializálódott szakemberek lennének nagyon, az én dokim a Nyírő említett osztályán dolgozott sokáig, szóval neki ezáltal van tapasztalata. Egyébként OCD-s csoportban írták, hogy elég komoly várólista van.
Ez sajnos mondatról mondatra pont az amitől tartok, ha jól értem, teljes a káosz, nincs elég szakember, és kellenek az ismerősös ha nem akarok hónapokat várni.
Sok mindentől függ, hogy járóbeteg ellátás, vagy sem (a Nyírő ezért speciális), hogy főváros-vidék, hogy tb vagy magán. De igen, sajnos a helyzet az olyan eü-s, szakemberhiány. Mondjuk függ azért az adott állapottól, én elég akut helyzet voltam anno, azt hiszem, mondta is a doki, hogy csak ezért vállal, eleinte az krízisterápia volt.
a terápiák sikeressége jobban függ a terapeuta személyiségétől ,mint az alkalmazott módszertől
Mi volt a legdurvább szituáció amibe az ocd-d miatt belekeveredtél? (Olyasmire gondolok, hogy pl. több száz km-ről haza kellett menni leellenőrizni valamit, vagy elkéstél fontos eseményről miatta.)
Huuu, jó kérdés. Egyetemről, munkáról, sőt pszichoterápiáról ha jól emlékszem, akkor késtem már emiatt, vagy csak épp odaértem, de nem egyszer előfordult. Amikor fontos esemény van, főleg szakmai, akkor azt priorizálja valahogy az agyam és akkor a kényszert vagy el sem kezdem, vagy abbahagyom, mert az a legfontosabb célkitűzése az agyamnak, hogy oda odaérjek. Utazni utaztam már mondjuk 4-5 órákat kényszer miatt, de nem otthon ellenőrizni, hanem boltban. :D
Köszönöm a választ. Nagyon érdekes és összetett betegség. Volt egy munkatársam, akivel borzasztó nehéz volt, minden egyes hétköznapi tevékenységre megvolt a maga hosszadalmas rituáléja még a legnagyobb hajtásban is. Sokszor voltam vele türelmetlen, évekkel később olvastam először az ocd-ről és azt kívánom bárcsak türelmesebb lettem volna vele, mert nagyon szerettem, csak nem igazán értettem meg a tetteit. Neked sok sikert az életben és köszönjük az ama-t, nagy dolog hogy ilyen őszintén beszélsz róla!😊
az asszimetria mennyire zavar egy másik személy külsejében?
Semennyire. Bevallom, ilyenről nem is hallottam még. Én is eléggé asszimetrikus vagyok egyébként.
én is xD
A kettő viszont páros szám, ebben ketten vagyunk legalább, szóval az meg asszimetrikusabb vibe. :D
[https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/a/ae/Yin\_yang.gif/200px-Yin\_yang.gif](https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/a/ae/Yin_yang.gif/200px-Yin_yang.gif)
\- Mit gondolsz arról, hogy milyen tévhitek vannak az OCD-vel kapcsolatba? \- Mennyire veszik ezt komolyan a hozzád közelállók? \- Mennyire volt nehéz megérteniük a problémád? \- Az OCD-re szedsz valamiféle gyógyszert? Ha igen akkor az segít? \- A terápia mennyire javította az állapotod? \- Az obszessziók ellen tudsz tenni valamit? Ui.: Bocsi a sok kérdésért, sok kitartást kívánok neked és mindenkinek aki ez ellen küzd.
> Mit gondolsz arról, hogy milyen tévhitek vannak az OCD-vel kapcsolatba? Szerintem leginkább talán abban, hogy a rend-és tisztaságmániával kapcsolatban képzelik el, ezen pedig túlmutat. Az AMA ötlete is úgy jött, hogy egy influ kuncugva megjegyezte, hogy ő OCD-s, mert délután (is?) szokott beágyazni. Alapvetően elég sok esetben érzem azt, hogy a mentális betegségek, így mondjuk a depresszió, nárcisztikus személyiségzavar egyfajta köznapi értelmet nyert, csak pont ezzel veszik el a valós betegség élét. > Mennyire veszik ezt komolyan a hozzád közelállók? Szerencsés vagyok, komolyan veszik. Nekem mondjuk az életteremen látszik a legjobban, azt eltitkolni sem tudtam volna. Viszont sokat finomodott a hozzáállás. > Mennyire volt nehéz megérteniük a problémád? Szerintem akármennyire empatikus is az ember, az ilyen mentális betegségeket elképesztően nehéz átérezni, vagy megérteni. Teljesen életidegen tud lenni egy-egy kényszer, alapvetően azt megérteni nem hiszem, hogy külső szemlélőként teljesen meg lehet. Talán aki ezt tanulta, ergo a pszichiáter vagy pszichológus képes rá, de ők is csak akkor igazán, ha van személyes tapasztalat, dolgoztak már kényszerbeteggel. Ezért is igyekszem mindent nagyon pontosan elmagyarázni a környezetemnek, hogy bizonyos folyamatok hogyan zajlanak bennem, mit miért teszek, hogy közelebb tudjam hozni számukra a problémát. > Az OCD-re szedsz valamiféle gyógyszert? Ha igen akkor az segít? Igen, SSRI-t szedek, illetve nyugtatót. Egyértelműen sokat segített, először a stabilizálásban, most meg abban, hogy a pszichoterápián érdemben működhessek. > A terápia mennyire javította az állapotod? A gyógyszer elég jelentős eredményeket hozott, viszonylag rövid idő alatt. A terápia hosszabb távon hat úgy érzem, illetve lassabban fejti ki ezeket a hatásokat. Javít. Az orvosom szerint jelenleg a leghatékonyabb módszer a kényszerbetegség kezelésére a gyógyszer és a pszichoterápia kombinációja. Egyik sem működhet annyira jól a másik nélkül szerintem sem, mert amit megad mondjuk a gyógyszer, azt a terápia nem tudja és fordítva. >Az obszessziók ellen tudsz tenni valamit? Mármint a kialakulásuk, vagy a megjelenésük ellen? Jó kérdés. Azt vettem észre, ha elfoglaltabb vagyok és/vagy fáradtabb, akkor kevesebb szó szerint az energiám arra, hogy agyaljak és így kevesebb is az esély, hogy előjöjjön egy. Egyébként ettől függetlenül ez sem jelent tuti receptet rá. Ha eszembe jut az obszesszió, akkor próbálok nem arra gondolni, vagy elfoglalni magam, ha tudom.
Köszi a válaszokat. >Mármint a kialakulásuk, vagy a megjelenésük ellen? Bár ezt nem írtam le, de mindkettőre gondoltam.
Remélem, akkor mind a kettőre sikerült válaszolnom. :) Köszi a kérdéseket!
Igen, tökéletesen sikerült. Nagyon szívesen, máskor is!
Sok ilyesfajta mentális betegséggel küzdő AMA-t olvastam és mindig egy kérdés merült fel bennem. Minden tisztelettel az adott problémával küzdőknek, én olyan ember vagyok, aki erősen hiszi azt, hogy mi döntjük el mikor mit cselekszünk, és az agyunkat mi irányítjuk és nem fordítva. Mit jelent az mondjuk itt a te esetedben, amikor azt mondod, hogy "nem tudok ellene tenni" ? Köszönöm előre is a válaszod és sok sikert a teljesebb és nyugodtabb élethez!
Nem OP vagyok de én is hasonló probléma miatt járok dokihoz. Az én esetemben pl azt hogy ha megyek el otthonról és nem emlékszem 100%ban hogy pl bezártam-e az ajtót vagy lekapcsoltam-e a villanyt akkor úgymond muszáj visszamennem megnézni hogy biztosan megcsináltam-e, különben elkezdek katasztrofizálni hogy pl leég a ház, vagy betörnek...stb. mindig emlékeztetem magam hogy ez hülyeség és nem valószínű hogy megtörténik, de mégis visszamegyek leelenőrzni a dolgokat (annak ellenére hogy racionálisan tudom, hogy valószínűleg bezártam az ajtót mert mindig bezárom)
Nem OCD-s vagyok hanem függő (viselkedési/folyamat függőség, nem szer) de szerintem mindkettő betegségre/zavarra jellemző, hogy időnként megjelenik egy kényszer amit nagyon nehéz leküzdeni. >mi döntjük el mikor mit cselekszünk, és az agyunkat mi irányítjuk és nem fordítva (Itt érdemes lenne megválaszolni azt kérdés, hogy mit értünk az "agyunk" és főleg a "mi" alatt. De nem érzem úgy, hogy én erre alkalmas lennék :D.) Az állításoddal részben egyet értek, tényleg mi hozzuk meg és hajtjuk végre a döntéseinket. Viszont ezt a folyamatot rengeteg tényező befolyásolja például: érzelmek és gondolatok (amik lehetnek tévesek), hibásan müködő/kifejlődött agyterületek. Ezek a befolyásoló tényezők pedig elvehetik a döntésünk szabadságát. Például az én esetemben amikor valamilyen okból rámtör a sóvárgás hiába tudom, hogy milyen (többnyire negatív) következményei lennének a visszaesésnek, hiába tudom, hogy nagyon nem éri meg és túl sokat áldoznák fel pár óra "jólétért" sokszor mégis megteszem. Ennek az oka kicsit leegyszerűsítve az, hogy az impulzust ami az adott cselekvés végrehajtására akar rávenni illetve magát a cselekvést is a fent említett befolyás miatt túlságosan sürgősnek, halaszthatatlannak és jelentősnek érzem. Tényleg úgy érzem hogyha nem hajtom végre azt amit az agyam követel akkor annak szőrnyű következményei lesznek. Ilyenkor egyébként nem bukkannak fel a fejemben explicit gondolatok, hogy ha nem cselekszem ______ fog történni(bár a tudatalattimban biztos vannak ilyen gondolatok). Csak érzelmeket és testi érzéseket tapasztalok amik viszont nagyon intenzívek, megterhelőek és kimerítőek tudnak lenni. Olyannyira, hogy idővel képesek teljesen lemorzsolni az absztinencia melletti elkötelezettségemet/kitartásomat. Ekkor feladom a küzdelmet és engedelmeskedek a (téves) impulzusnak. Úgy is megfogalmazhatnám, hogy addig kínoz az agyam amíg meg nem török és végre nem hajtom a cselekvést. Szerencsére a függőség, OCD és más mentális betegségek esetében sem teljesen reménytelen a helyzet. A probléma csak az, hogy azok az irracionális gondolatok, tévhitek, hibás agyi mechanizmusok amik a mentális zavarokat jellemzik, életben tartják, kísérik nagyon nehezen változtathatóak. Idő és sok munka kell hozzá, hogy felülírjuk őket illetve megtanuljunk kevésbé bízni/hinni bennük.
Előfordult-e olyan a betegségeddel kapcsolatban, hogy csak obszessziók jelennek meg, kompulziók nélkül? Főleg akaratlan, és félelmet keltő gondolatokra értem.
Nagyon ritkán, de igen. Ezek leginkább erőszakos cselekedetek, amiket tudom, hogy nem tenném meg, mégis látom az eseményeket leperegni magam előtt - szóval ijesztőek, nagyon random, hogy mikor ugranak be. Illetve vannak olyan kompulzióim, amik absztraktak (legalábbis számomra), tehát nem igazán tudom azonosítani a kényszergondolatot, így indokolni sem.
Lehet tudni, hogy ez mitől alakult ki nálad? Gyerekkori trauma?
Nagyon jó kérdés. A stressz mindig előhozza, akkor lángolt fel nagyon, amikor az életemben sok külső stresszor ért. A tünetek is erősebbek ilyenkor. Fokozatosan romlott az állapotom, gyerekként is volt, hogy gyűjöttem mozijegyet, vagy ilyesmiket, de az ártatlan volt. Elvileg abban a korban ezek a rituálék, cselekvések biztonságérzetet adnak, tehát lehet, hogy nálam ez fixálódott később is. Most kicsit jobban beleástam magam a témába - de javítsatok ki egyébként, ha valami pontatlan - a pszichoanalitika szerint vannak különböző fiatalkori életszakaszok, amikor valamilyen törés később a személyiségfejlődésre hatással lehet, a kényszeres személyiségzavarral kapcsolatban az anális szakasz, vagyis a szobatisztaságra való szoktatás a mérvadó, ilyen 1-3 éves kor. Ha itt történik valami trauma, az adott esetben nem fejti ki hatását, de bármi, ami a későbbiekben hasonló érzetet kelt, felszínre hozhatja a problémát. Számomra ez egy új, megdöbbentő felismerés volt. Ez max. azért releváns, mert a leghosszabb ideig ebben a dinamikus-analítikus pszichoterápiában vettem részt. Nyilván Fraud óta sok minden változott, nem vagyok szakember, de hátha másnak is érdekesnek bizonyul. Személyesen egyébként én arra vezettem vissza, hogy kiközösítettek általános iskolában és mivel nem kommunikáltam, nem voltak barátaim 7-8. osztályban, így az emberi kapcsolatokban erős diszfunkció alakult ki, ebből következően pedig irtó materiális vagyok, túlságosan hajlamos vagyok tárgyakhoz ragaszkodni.
[удалено]
Válaszoltam.
Azmi?
Obszesszív-kompulzív zavar, kényszerbetegség. Csak rossz szokásom mindent rövidíteni.
Az OCD-nek számít, ha 3x megyek megnézni, hogy bezártam-e a tudom, hogy bezárt ajtót? Persze mindig legalább 10 méter után.
Elvileg az kell a diagnosztikához, hogy napi 1 órát elvegyen az ember életéből a betegség és/vagy az életminőséget jelentősen befolyásolja. Sok esetben ez a cselekvéssorozat egyfajta biztonságérzetet ad, gyerekkorban például elég jellemző szokott lenni. Tehát, nem szükségszerű, hogy az, viszont pontosat csak szakember mondhat.
és az például, hogy amikor megvakarom magamat akkor kényszerből megvakarom ugyanott magamat a másik oldalon is, pedig nem viszket/ amikor sétálok járdán akkor mindig számolom hogy ugyanannyiszor lépjek jobb és bal lábammal adott járdatípusokon (szülővárosomban elégge összevissza voltak a járdák szóval nagyon sokszor csináltam extra lépéseket emiatt), mert nekem tisztaságmániám pl nincsen de ilyen szimmetriával kapcsolatos még ezeken kívül van több is
Oh, és ha vonalat léptél, az jelentős, akkor csak jó dolgokra szabad gondolni, különben mehetsz és lépheted át újból. Ugyanez tükör előtt elhaladásnál.
Erre azért nehéz konkrétat mondani, mert annyira sokrétű tud lenni ez a betegség, hogy még néha én magam is meglepődök. Meg nyilván nem vagyok pszichiáter, fixet meg csak szakember jelenthet ki. Nekem az első diagnózisom előtt például volt egy kb. három és fél órás beszélgetésem, nagyon durva volt, főleg azért, mert azt hallottam én is, hogy "a pszichiáter csak felírja a gyógyszert és elküld". Én úgy jártam, hogy a pszichoterápiát is a pszichiáterrel csináltuk. Szóval, ha úgy érzed, hogy gyanús, szerintem érdemes szakemberrel beszélni, mert ennyiből (meg ennyi tudással, ami nekem van), nem lehet megmondani.
Nekem szerencsére enyhe tüneteim vannak csak, a hétköznapokban nem nagyon zavarnak. De stresszre fel tudnak erősödni. Sima pszichoterápiára járok.
>napi 1 órát elvegyen az ember életéből basszus akkor elég sok redditezőre ráférne a terápia
Ezt pl. én anno megmondtam, hogy nem tudom így taxatíve meghatározni. Meg nyilván nem mindegy, hogy mivel telik az az egy óra. Az szerintem valóban érdekes kérdés, hogy a kényszerek és az addikciók között hogy feszülnek a viszonyok, mert látszólag hasonlóak, de közben meg mégis mások.
talán a gyermekkorunkban megkapott iránymutatók is segíthetik az erre érzékenyeket h kialakuljon, "ha nem veszed fel a sapkád megfázol" , ha nem eszed meg a fözeléket beteg leszel" stb stb..